Pontosan egy ilyen reggelért jött a Vörös-tengerhez. A hajó elindul a kikötőből, a partvonal lassan eltűnik ön mögött, és valahol elöl, a türkizkék víz alatt egy tengeri teknős már siklik a zátony felett — nyugodtan, ősi méltósággal, arra várva, hogy ön is a vízbe ereszkedjen.

Marsa Mubaraknál lecsúszik a hajó tatjáról, és a felszíni világ elcsendesedik. Ön alatt a zátony színek falaként tárul fel — papagájhalak legelésznek a korallon, halrajok fordulnak egyszerre, mintha egyetlen elme irányítaná őket, majd egy zöld teknős lassú, tányér méretű árnyéka emelkedik ön mellé, hogy levegőt vegyen. A két vezetett snorkelezős megálló időt ad arra, hogy abbahagyja a percek számolását, és egyszerűen csak lebegjen súlytalanul a vízben, amely olyan tiszta, hogy a tengerfenék karnyújtásnyira tűnik.

Marsa Mubarak az egyik utolsó öböl ezen a partvidéken, ahol a teknősök és tengerifű-rétjeik még mindig zavartalanul virágoznak — a Vörös-tenger egy olyan zuga, amely úgy viselkedik, ahogyan egykor az egész tenger viselkedett. A vadon élő teknőssel megosztott víz itt kevésbé fotólehetőség, mint inkább csendes emlékeztető arra, hogy ön vendég egy olyan világban, amely az ön érkezése előtt is tökéletesen elboldogult. A legtöbben nyugodtabban bukkannak fel a víz alól, mint ahogyan alámerültek.

Visszatérve a fedélzetre büféebéd várja, a nap felszárítja a sót a bőrén, a hajó pedig egy sekély homokzátonyhoz sodródik, ahol a víz üvegszínűvé válik. Minden más — a szállodai felvétel és visszaszállítás, a teljes felszerelés, a nyugodt tempó — már el van intézve; önnek csak egy fürdőruhát kell hoznia. Úgy lép majd vissza a partra, hogy magával viszi azt a különleges, rendíthetetlen nyugalmat, amelyet csak egy hosszú, nyílt vízen töltött nap hagy maga után — az a fajta, amely tovább tart, mint a lebarnult bőr.