Jóval azelőtt, hogy a part felébredne, egy kisbusz nyugatnak fordul — el a Vörös-tengertől, a folyó felé, amely Egyiptomot megteremtette. Hosszú utat tettél meg, hogy Luxorban állhass, és ma az ókori Théba a tiéd: városnyi méretű templomok, rejtett királyokkal teli völgy és egy lassú, zöld sziget a Níluson.

Karnakban kőoszlopok erdejébe lépsz, amely olyan hatalmas, hogy az emberek akaratlanul is elnémulnak. Ebéd után egy feluccára szállsz, és a nap üteme megváltozik — a vitorla csattan a fejed felett, a víz tükörsimává válik, és az út zaja eltűnik, ahogy a Banán-sziget felé sodródsz, ahol a pálmák pontosan úgy hajolnak a Nílus fölé, mint a fáraók idejében, akik előtted hajóztak itt.

A folyó túlpartján rejlik az ok, amiért a királyok ezt a helyet választották. A Királyok völgyében mélyen a sziklába vájták sírjaikat, és a falakat mindazzal kifestették, amit magukkal reméltek vinni a továbbiakba. Leereszkedsz Tutankhamun sírkamrájába — egy fiúé, aki fiatalon uralkodott és halt meg, háromezer évig feledésbe merülve, míg egyetlen lámpa újra rá nem talált. Ott állva megérted, miért volt mindez: nem az aranyért, hanem a felejtés elleni dacért.

Mire a Memnon-kolosszusok elvetik hosszú esti árnyékukat, és a kisbusz visszafordul a part felé, Luxor többé nem csupán egy név a térképen. Ott jártál, ahol egy egész civilizáció mindent feltett arra, hogy emlékezzenek rá — és ennek egy darabkáját magaddal viszed haza a sivatagon át.