Makadi: Privát Giza, Sakkara, Memphis és Khan el-Khalili Túrán

A Vörös-tengerhez azért jöttél, hogy kikapcsolódj — és ez sikerülni is fog. De azok az emlékművek, amelyek híressé tették Egyiptomot, mindössze néhány órányira vannak a szárazföld belsejében, és hazarepülni úgy, hogy a piramisokat csak képeslapon láttad, egy különös fajta bánat. Ez az a nap, amikor betömöd ezt a hiányt: saját autód, saját egyiptológusod, és az ókori Kairó teljes egészében kiterítve előtted egy hosszú, jól megérdemelt napon át.

Szakkaránál kezded, ahol Dzsószer lépcsős piramisa tömör teraszokban emelkedik — a történelemben először halmozott valaki követ ilyen magasra szándékosan, az ötlet, amire minden későbbi piramis törekedett. Aztán feltárul a gízai fennsík, és a méretarány már nem csupán szám. Ott állsz Kheopsz Nagy Piramisának lábánál, hátrahajtod a fejed, és a csúcsa elvész az égen. A Nagy Szfínx úgy figyeli a sivatagot, ahogyan minden látogatót figyelt előtted. Később, Memphisznél, II. Ramszesz ledőlt kolosszusa a hátán fekszik, elég közel ahhoz, hogy elolvasd a kőbe vésett faragványt.

Ez olyan mélységes idő, amelyet ténylegesen megérinthetsz. A Nagy Piramis az egyetlen fennmaradt csoda az ókori világból, és már több mint kétezer éves volt, amikor Kleópátra uralkodott — ő közelebb élt a mi korunkhoz, mint az építőihez. A tövében állva az iskolából félig-meddig emlékezetedben maradt fáraók egyetlen horizontba olvadnak össze, és a saját századod hirtelen, hasznos módon, kicsinek tűnik.

Késő délután Kán el-Halílí lámpásfényes utcáin barangolsz, egy doboz fűszerért vagy egy ezüst ékszerért alkudozva, miközben a kardamom és a bőr illata száll el melletted — az élő város, amely az emlékművek árnyékában nőtt fel. Aztán sofőröd visszafordítja az autót a part felé. Elszunyókálsz a hazaúton, és fáradtan érkezel meg a szállodádba, a lehető legjobb értelemben: valakiként, aki eljött Egyiptomba, és valóban találkozott vele.